1. Megtérés, hit, gondolkodás
Úgy vélem, ahhoz, hogy a kételkedésről tudjunk érdemben beszélgetni, szükséges először arról szólni, hogy mi a megtérés, mi a hit – azaz, mi az, amiben megbillenünk, kételkedni kezdünk.
Tegyük föl a kérdést keresztyén tanítóknak, hívőknek, magunknak: Mi a megtérés, mi az, hogy elfogadjuk Jézust személyes megváltónknak, mi az, hogy befogadjuk Őt a szívünkbe, és mi a hasonló, naponta kimondott és hallott, de igen ritkán tisztázott fogalmak konkrét jelentése!? Mi az odaszánás, mi a biblikus hit, stb.? Merem megjósolni, hogy 99%-ban csak és kizárólag erkölcsi, életvitelbeli és magatartási változásokról szóló válaszokat fogunk kapni. Ráadásul többnyire olyanokat, amelyek pontosan leírják a jogkövető, egészséges életmódot élő állampolgár viselkedését. És csak azt. Ez lenne a keresztyén hit lényege?
Valahol egy igemagyarázatban, elmélkedésben olvastam azt, hogy a megtérés azzal jár, hogy a gondolkodásunk változik meg. Ez a félmondatnyi konkrétum fennakadt a memóriafogasomon, aztán amikor hívő keresztény emberektől hallottam, hogy nem tudnak hinni a hatnapos teremtésben, akkor hirtelen megértettem, mit jelent ez a bizonyos változás.
2. A világkép kialakulása
Az ember biológiai lényként jön a világra, annak fizikai paramétereit tapasztalja meg növekedése során, és ezek törvényszerűségeit, magyarázatait kezdi el tanulni, amikor eljön az ideje. Ezek épülnek be a tudatába, ezek határozzák meg a gondolkodásmódját. Ez lesz az az alap, amin megvetve a lábát elkezdi kialakítani a maga világképét. És ez mindenképpen egy materialista világkép lesz. Ezen nem változtat lényegileg az sem, hogy már egészen kis gyermekként megtanítják neki, hogy van Isten, aki mindenható és uralkodik a világ felett. A gyermek számára ez csupán egy plusz adalék a világképhez, beleilleszti ezt a felsőbb hatalmat, ezt a láthatatlan lényt a maga materiális tapasztalati világába, és ekként veszi tudomásul.
(Ez az egyik magyarázata a serdülő- és tinédzserkori megbillenéseknek, hitelhagyásoknak. A gondolkodni, kérdezni szerető tizenéves gyerek sem a materiális, sem az erkölcsi világrendben nem tudja a tanítás szerinti Istent sem logikailag, sem tapasztalati úton megragadni, kérdéseire nem kap továbbgondolható, ösztönző válaszokat, nem a kereséshez kap segítséget, csupán kész, lezárt ismereteket és szabályokat, valamint esetleg pejoratív és fenyegető tartalmú kitételeket a hitetlenségről, a hitetlen emberről.)
Egy felnőtt keresztyén emberben sem mindig áll tisztán ez az egész. Kavarog és gomolyog a tudatában a „tudni, hinni, elhinni”, nem válik külön, és ez gyakran a hatnapos teremtés leírásához való viszonyban jelenik meg. Megkockáztatom, hogy jóval többen nem hiszik a bibliai teremtést, mint ahányan ezt bevallják. Csak elhiszik, és nem foglalkoznak a kérdéssel. Kerülik az erről való beszélgetéseket, kerülik a hitetlenekkel, útkeresőkkel való párbeszédet, mert nem tudnak hittel, belső meggyőződéssel átfűtött válaszokat adni. Minél többet tud valaki a természettudományok terén, annál nehezebb helyzetben van e tekintetben. Hitük egy ponton ugyanolyan, mint a tizenévesé: a materialista világképet egészítik ki azzal, hogy ezen a megismerhető világon túl és kívül létezik egy felsőbb hatalom, lény, akit istennek nevezünk, aki abszolút antropomorf (emberalakú), és akinek az erkölcsi elvárásait, útmutatásait boncolgathatjuk, és aszerint rendezhetjük be az életünket.
Ha a megtérés csupán annyi, hogy elhiszem, hogy Isten van, és elfogadom azokat a szabályokat, amelyeket az Ő egyháza közvetít nekem, akkor ezek az emberek megtért hívő keresztények. Ha azonban valóban megváltozik a gondolkodásunk a megtéréskor, akkor nem biztos, hogy azok. Mert csak a világképük módosult (alapvetően az sem változott meg), a gondolkodásuk ugyanabban a rendszerben maradt, amelyben addig volt.
Meglátásom szerint a megtérés az, amikor létezésem, a világ működése, és az élet értelmezésének, magyarázatának alapjaként többé nem a materiális megismerhető világ megtanult és tapasztalt paraméterei és törvényszerűségei, hanem Isten szolgál a gondolkodásomban. Ő a logikai kiindulópont. Istenbe tudom beilleszteni a világot, képes vagyok azt az Ő megnyilvánulásaként elemezni és értelmezni, és nem az anyagi világba akarom beilleszteni Istent.
Ha ez megvan, és van bátorságom hipotéziseket megfogalmazni, akkor sok-sok tévedés és keresgélés útján bár, de mind többet fogok megtudni Istenről.
Ha azonban ez nincs, akkor hitem középpontjában nem Isten fog állni, hanem én magam, és a bibliai kijelentésben is ezt az önmagamat fogom keresni. Durvábban fogalmazva: nem az érdekel Istenről, hogy ki Ő, milyen, és mit miért tesz, hanem az, hogy mire jó, mire használható, mi a szerepe az én életemben. (Halál, pokol, örökélet, üdvösség, mennyország, áldások és jutalmak Istentől, erkölcs). Ez pedig szerintem Júdás és a Messiást várók viszonya Jézushoz, ami az ő személyes tragédiájuk volt. Megvolt a saját koncepciójuk, a saját elvárásuk, igényük a Messiással szemben, megvolt a saját világképük, erkölcsi kódexük, és abban a pillanatban elfordultak Jézustól, amikor kiderült, hogy Ő nem az, akinek látni akarták. Jézust nem lehetett tetszés szerint alakítgatni, mint a Bibliát, vagy a tanításokat és dogmákat, ott és akkor nem lehetett úgy tenni, mintha Őt követném, miközben a saját rögeszméimet követem, mert igen hamar rásütötte bárkire: képmutató vagy! Nem engem szeretsz, magadat szereted!
(folyt.köv.)
